Ó, régi börtönök nyugalma, szép
    és régimódi szenvedés, halál
költőhalál, fennkölt és hősi kép,
    tagolt beszéd, mely hallgatót talál, -
mily messzi már. A semmiségbe lép,
    ki most mozdulni mer. A köd szitál.
A valóság, mint megrepedt cserép,
    nem tart már formát és csak arra vár,
hogy szétdobhassa rossz szilánkjait.

Mi lesz most azzal, aki míg csak él,
amíg csak élhet, formában beszél
s arról, mi van, - ítélni így tanít.

S tanítna még. De minden szétesett.
Hát ül és néz. Mert semmit sem tehet.