Tajtékos égen ring a hold, csodálkozom, hogy élek. Szorgos halál kutatja ezt a kort s akikre rálel, mind olyan fehérek.
Körülnéz néha s felsikolt az év, körülnéz, aztán elalél. Micsoda ősz lapul mögöttem ujra s micsoda fájdalomtól tompa tél!
Vérzett az erdő és a forgó időben vérzett minden óra. Nagy és sötétlő számokat írkált a szél a hóra.
Megértem azt is, ezt is, súlyosnak érzem a levegőt, neszekkel teljes, langyos csönd ölel, mint születésem előtt.
Megállok itt a fa tövében, lombját zúgatja mérgesen. Lenyúl egy ág. Nyakonragad? nem vagyok gyáva, gyönge sem,
csak fáradt. Hallgatok. S az ág is némán motoz hajamban és ijedten. Feledni kellene, de én soha még semmit sem feledtem.
A holdra tajték zúdúl, az égen sötétzöld sávot von a méreg. Cigarettát sodrok magamnak, lassan, gondosan. Élek. |