Ó, régi börtönök nyugalma, szép és régimódi szenvedés, halál költőhalál, fennkölt és hősi kép, tagolt beszéd, mely hallgatót talál, - mily messzi már. A semmiségbe lép, ki most mozdulni mer. A köd szitál. A valóság, mint megrepedt cserép, nem tart már formát és csak arra vár, hogy szétdobhassa rossz szilánkjait.
Mi lesz most azzal, aki míg csak él, amíg csak élhet, formában beszél s arról, mi van, - ítélni így tanít.
S tanítna még. De minden szétesett. Hát ül és néz. Mert semmit sem tehet. |