Nem bírta hát tovább a roncsolt szív s tüdő a multat és e bomlott éveken virrasztó gondokat, hitet, csalódást, nem bírta más, csupán az értelem,
s az bírta volna még. De megszökött a test, szived megállt, a festék megmeredt, üres maradt a karton és a vászon, kezed nem méláz már a lap felett;
árván maradt világod és világunk, sötéten színes, fölmért s tág világ; bivaly, ló, munkás, költő sír utánad s a dési templom és a dési fák.
A sorsod ellenére voltál mester és példakép. Hivő, igaz, okos; a munkáló idő emel ma már; hiába omlik rád sír földje most,
a dolgozók nehézkes népe feldobott, - csodálatos roncsát a szörnyü tenger, hű voltál hozzá s hozzád az kegyetlen, de megtanul majd s többé nem felejt el.
S ha megtanult, úgy látja majd, ahogy te, a külvárost, a tájat, társait; mindegy, koporsót, korsót mond a kép, vagy tűzfalat, mert minden arra int:
"Ember vigyázz, figyeld meg jól világod: ez volt a múlt, emez a vad jelen, - hordozd szivedben. Éld e rossz világot és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, hogy más legyen." |